Hortolányi GáborGyertyát gyújtani november elején a legtöbbeknek megszokott mozdulat, egyfajta társadalmi reflex, amit a naptár diktál. Számomra viszont ez a láng sosem csupán a hiányról beszélt, hanem a jelenlétről. Arról a láthatatlan, mégis kőkemény láncolatról, amely a lábunk alatti föld mélyéből indul, átfut a gerincünkön, és amit ma oly sokan próbálnak elvágni egyetlen arrogáns kézlegyintéssel.
Amikor megállok a sírok között, a csend nem üres: tele van válaszokkal. Azoknak az embereknek a tapasztalatával, akik nem elméletekből vagy kényelmes szalonok vitáiból tanulták az élet törvényeit, hanem a földből, a vérből és az évszakok kérlelhetetlen körforgásából. Ők még pontosan tudták, hol a helyük a teremtésben. Nem képzelték magukat isteneknek, nem hitték, hogy a létezés alaptörvényei tetszés szerint átírhatók, és nem cserélték el az ezeréves igazságokat pillanatnyi tapsra.
Ma viszont egy olyan korban élünk, amely a feledést tette meg erénnyé. Ahol a gyökértelenséget szabadságnak hívják, a pusztító önzést pedig haladásnak. Megtanultuk megerőszakolni a múltat, kiforgatni a jelent, és gátlástalanul felélni a még meg sem született unokáink jövőjét, mintha a világ velünk kezdődött volna, és velünk is érne véget. És mindezt milyen címszó alatt? Egy demokráciának hazudott szavazás, egy mesterséges többségi akarat örve alatt, amely azt sulykolja, hogy az igazság pusztán kézfeltartás és szavazatszám kérdése.
De van egy határ, amit semmilyen parlamenti határozat, semmilyen globális konszenzus vagy divatos ideológia nem tud átlépni: az ősiséget nem lehet leszavazni.
Nem létezik olyan urnába dobott cédula, amely érvényteleníthetné a vér szavát, az ősök hagyatékát vagy a természet örök rendjét. Lehet hazugságokra építeni egész rendszereket, lehet évtizedekig úgy tenni, mintha a biológiai, szellemi és természeti realitások nem léteznének, de a valóság számláját végül mindig be kell fizetni.
A gőgös emberi tévedések mind mulandók. A történelem megtanított rá, hogy a legfényesebbnek hitt birodalmak is porrá váltak, amint szembefordultak a saját alapjaikkal. A természet és a szerves rend türelmes, de kérlelhetetlen: mindig visszaveszi azt, ami az övé. Előbb vagy utóbb lesöpri a mesterséges illúziókat, megtisztítja a teret a parazita eszméktől, és kényszerű, olykor fájdalmas módon, de újraindítja ezt a világot egy tiszta, jó úton.
Amíg a láng lobog a mécsesben, addig van kapaszkodónk. Nem a korszellemnek tartozunk elszámolással, hanem azoknak, akik előttünk jártak, és azoknak, akik utánunk jönnek. Az ősiség nem a múlt hamuja, hanem a parázs, amely a jövő tüzét őrzi.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
A hozzászólás az aktív előfizetők számára érhető el.
Előfizetői belépés
Előfizetés