Ezt se hagyd ki!

A kígyó biciklizik, nem azért röhögök mert vicces; kínomban

Facebook

A csend kiabál

Egyensúlyban a valóság és az abszurd között.

A kígyó biciklizik

Közéleti vélemény portál

A kígyó biciklizik az erdőben, a nyúl csodálkozva kiáltja felé, hogy ezt lábak nélkül nem lehet. - Ja - kiált fel a kígyó, és azonmód dob egy dupla leszúrt hanyathátast.

A kígyó biciklizik
Diagnóziskényszer
Miért akarjuk, 
 hogy a vezér  
beteg legyen?
Diagnóziskényszer – Miért akarjuk, hogy a vezér beteg legyen?
Nyitva hagyom a kérdést, de hadd tegyem fel: miért is van az, hogy a politikai kalandorok – és gyakran a „valódi” politikusok – mellett rendre feltűnnek a marketingesek is, akik, amikor már nincs valódi puskaporuk, amikor a mondanivaló elfogyott, amikor már csak a hangos szó maradt, akkor előhúzzák az utolsó kártyát: az ellenfél pszichéjét.
Van az a pont, amikor már nem elég annyit mondani, hogy „rossz politikus”. Amikor már nem működik az, hogy „nem értek vele egyet”. Amikor annyira ellentmond mindennek, amit normálisnak gondolunk, hogy kénytelenek vagyunk máshogy magyarázni. És akkor előjön: „Ez az ember beteg. Nárcisztikus. Pszichopata. Labilis.”
Ez a diagnóziskényszer.
Ismerjük a városi legendát, miszerint Orbánt rendszeresen Grazban kezelik. Soha senki nem bizonyította. És most itt van a jelenlegi kihívója, Magyar Péter, akiről már nem csak suttognak, de nyíltan beszélnek arról, hogy küzd bizonyos pszichés kihívásokkal. Az első eset? Egy soha be nem bizonyított állítás. A második? Hát… elég ránézni. Józanul gondolkodni képes ember pontosan látja. Látja, de nem reagálja le. Mert nem kell.
Sokkal kényelmesebb úgy nézni egy vezérre – legyen az Trump, Orbán vagy most éppen Magyar Péter –, hogy „ő őrült”, mintha azt kellene mondani: „ez az ember pontosan olyan, mint amit mi akartunk.”
Mert ha „csak beteg”, akkor:
nem kell megértenünk, miért van még mindig hatalomban,
nem kell szembenéznünk azzal, hogy mi is hozzájárultunk a felemelkedéséhez,
és nem kell belegondolnunk, hogy valójában rólunk szól, amit csinál.
Így aztán a társadalom megkönnyebbül.
Diagnóziskényszer

Ezt hívják önfelmentésnek. És a magyar társadalomban ez népbetegség.

Beszéltünk már róla: a személyes kudarcok gyakran vezetnek vágyvezérelt politikai hárításokhoz. És persze önigazolásokhoz. Meg felmentéshez.
Mindegy, hogy Orbán vagy Magyar – csak legyen „elmebeteg”, és akkor mi már biztosan tudjuk a jó utat. Már csak el kell döntenünk, hogy kit gyűlölünk jobban, és tádám, máris el van rendezve minden. Felmentettük magunkat.
Pedig közel sincs így.
Éppenséggel pont ilyenkor tesszük azt, aminek semmi értelme: megengedjük magunknak, hogy a bennünk élő, de logikusan meg nem magyarázható gyűlölet felülírja a józan gondolkodást. Így lesz valaki először rajongó, aztán szekta-tag, végül áldozat.
A XX. században azokat zárták elmegyógyintézetbe, akik nem értettek egyet a hatalommal.
A XXI. században már nem őket zárjuk be – hanem a vezérre nyomjuk rá a diagnózist.
Mert így:
nem kell politikai vitát folytatni,
nem kell megérteni a követőit,
nem kell utánanézni, milyen valós sérelmeket, vágyakat használ ki.
Csak mondani kell: „őrült”.
 

És akkor jön Magyar Péter.

Sokan mondják: túl vehemens. Zaklatott. Összefüggéstelen. Ingerlékeny. Folyamatosan ellentmond magának.
És innen már csak egy lépés: „Ez az ember komoly pszichés problémákkal küzd.”
De tegyük fel a kérdést: miért akarjuk ennyire, hogy ez így legyen?

Talán mert ha igazunk van, akkor:
nem kell foglalkozni azzal, amit mond,
nem kell megérteni, miért követik ilyen sokan,
és nem kell saját magunkkal szembenéznünk: hogy ez a hang, ez a stílus, ez a düh valójában belőlünk jön.
Magyarról külön tanulmányt lehetne írni.
Komolyan.
Nemcsak a politikai kommunikációról, hanem arról is, hogyan látott rendőrségi rádióban wifi-zavarót. Honnan gondolta, hogy több ezer titkosügynök figyeli őt. Miből következett az az elképzelés, hogy járó motorú magángépek várják az éj leple alatt menekülő fideszeseket. Az Asszad-gépről nem is beszélve.
 
És közben visszapörgetve az első kijelentéseit:
Nem lesz politikus.
Nem kér mentelmi jogot.
Nem megy Brüsszelbe.
Ma pedig ott tartunk, hogy mindent pont az ellenkezője szerint csinál. Magyar folyamatosan hazudik. Önellentmondásba keveredik.
A kijelentései tételesen cáfolhatók – vagy legalábbis sehogy sem bizonyíthatók.
 
Ez nem vélemény. Ez tény.
És mi a cél? A hergelés.
Mert ha nem tartja fenn a jelenlegi státuszát – első sorban a mentelmi jogot –, akkor könnyen lehet, hogy ő lesz az „út a börtönbe” program első ügyfele.
És mit mondanak róla?
Nárcisztikus pszichopata.
Ha van is benne nárcisztikus vonás, manipuláció, vagy grandiózus szereptévesztés – az nem diagnózis, hanem stratégia.
A kérdés nem az, hogy ő pszichopata-e.
A kérdés az, hogy miért működik ez a karakter nálunk újra és újra.
A dühös vezető a mi elfojtott haragunkat mondja ki.
A megváltó szerepében tetszelgő politikus a mi tehetetlenségünket gyógyítja.

A cinikus, számító hataloméhes pedig pontosan azt játssza el, amilyen világot magunk köré építettünk.

Ha egy vezér „csak” nárcisztikus, akkor nem lehet rá számítani.
Ha „csak” pszichopata, akkor lehetetlen megállítani.
De ezek a címkék se nem pontosak, se nem hasznosak, ha egyszer:
törvényt módosít,
alkotmányt ír át,
választást nyer,
és emberek milliói követik.
 
A politika nem pszichológiaóra.
Nem terápiás csoport.
És nem pszichiátriai intézmény.
Azt a vezért, akit betegnek nevezünk, valaki megválasztotta.
 

2026-ban is ez fog történni.

Vezért választ az ország.
A győztesek örömtáncot járnak majd, a vesztesek minimum csalást emlegetnek, és minden megy tovább.
Ha Orbán marad, akkor azért.
Ha Magyar jön, akkor meg azért, mert „vissza akarja lopni, amit Orbán ellopott”.
Mi fog változni?
Az égvilágon semmi.
 
A kérdés tehát nem az, hogy a mindenkori vezér beteg-e.
Hanem az, hogy: mi miért akarjuk, hogy az legyen?
Mert ha az, akkor:
nem kell felelősnek lenni,
nem kell számot vetni a döntéseinkkel,
nem kell tükörbe nézni.
 
És ezzel szépen ki is húztuk magunkat a képből.
A közéleti pszichodráma főszereplője nem a vezér.
Mi vagyunk az.
Az ő túlreagálásai a mi ki nem mondott félelmeink.
Az ő karizmája a mi önbizalomhiányunk.
És az ő démonizálása a mi kényelmes önfelmentésünk.