Vágyvezérelt valóságA választási rendszer „csalása” – Tényleg a szoftverben dől el a hatalom?
Az ellenzéki olvasztótégely és a bedobott csontok
A magyar ellenzéki társadalom nagyon vegyes. Már régen nem baloldali értékrendekkel bíró, hanem egy olvasztótégely, benne számos érthető és kínosan nevetséges elmélettel – no és persze ezek okán belső feszültséggel. A kohéziós erő az „Orbán-gyűlölet”, nem pedig a valódi kormányváltás igénye.
Egy ilyen csoportnak nyilván nagyon könnyű odadobni olyan csontokat, amiken elrágódhatnak, hiszen nem a rágódás a lényeg, nem pedig az, ahogy megegyék. Esetünkben megértsék. Ilyen csont a „Kizárnak az Unióból” és „nem adnak pénzt” mantra, ami féligazságokra épül és arra a sejtetésre, hogy az ellenzéki vezető ezt gyorsan elintézi, csak egy kis szuverenitásról kell lemondanunk. Az ellenzéki választó pedig nagyon szívesen lemondana egy kis szuverenitásról, mert azt hiszi, hogy az az Európai Ügyészség beengedését jelenti csak, ami által Orbán és társai börtönbe kerülnének.
Na, ennél nagyobbat nem is tévedhetnek.
A vereség anatómiája: Amikor a szerver a bűnbak
Ott ültünk 2018-ban és 2022-ben is a képernyők előtt, és néztük, ahogy a választási oldal leáll, akadozik, majd hirtelen „beömlenek” az adatok. És mi volt az első reakció? „Csalnak!” „Átírták a kódot!” „Orbán megnyomta a gombot a gépben!”
A magyar ellenzéki választónak – nevezzük megint Bélának és Évának – szüksége van erre a mítoszra. Miért? Mert sokkal könnyebb elhinni, hogy egy gonosz algoritmus ellopta a győzelmet, mint szembenézni azzal a fájdalmas ténnyel, hogy a szomszéd utca, a sarki fűszeres és még hárommillió honfitársunk egyszerűen nem arra szavazott, amire mi. A „szoftveres csalás” a politikai gyászmunka elkerülése: ha elcsalták, akkor mi erkölcsi győztesek vagyunk, és nem kell megkérdeznünk, hol rontottuk el.
Papír vs. Bit: Hol dől el a mandátum?
Tisztázzuk a fizikai valóságot, mielőtt teljesen elmerülnénk a Mátrixban. Magyarországon a választás papír alapú. Ez a rendszer legnagyobb biztonsága és egyben a leggyengébb láncsszeme is.
Minden egyes szavazóköri asztalnál ott ülnek (ülhetnek) a delegáltak. Ott a papír, ott a toll, ott a pecsét. A szavazatokat hús-vér emberek számolják össze, és a végén egy papír alapú jegyzőkönyvet írnak alá, amit mindenki megkap. A szoftver? Az csak egy számológép. Összeadja azt, amit a falusi tanteremben a jegyzőkönyvbe beírtak. Ha a jegyzőkönyv és a szoftver adata nem egyezik, az azonnal kibukik.
A tény: A szoftver nem tud szavazni. A szoftver csak összesít. Ha minden asztalnál ott ülne egy éber ellenzéki, a „technikai csalás” lehetősége a nullára csökkenne. De kényelmesebb a Facebookon háborogni, mint vasárnap hajnalban elutazni egy kistelepülésre szavazatot számlálni.
A valódi „mágia”: választókerületi bűvészkedés és a pálya lejtése
Itt jön a képbe az, amit a választó gyakran összekever a csalással: a stratégiai törvényalkotás. A hatalom – főleg kétharmaddal – nem a szavazólapokat hamisítja meg, hanem a játékszabályokat írja meg úgy, hogy nekik lejtsen a pálya.
Választókerületi bűvészkedés: Úgy rajzolták át a választókerületek határait, hogy a biztos fideszes bástyák „lenyeljék” az ellenzéki szigeteket. Ezt sokszor halljuk, de lássuk be: a mi kis parlamenti diktatúránkban ez teljesen jogszerű, másrészről törvény is szabályozza, mikor kell és-vagy lehet átírni a választási kerületeket. Ez nem csalás, ez politika – méghozzá profi és kíméletlen.
Győzteskompenzáció: A rendszer a győztest jutalmazza, még akkor is, ha már amúgy is nyert. Ez egy matematikai torzítás, ami a kétharmadot gyártja a sima többségből. Véleményes? Igen. De kompenzáció nélkül nem feltétlenül működne egy szoros választás lezárása.
Ez dühítő? Igen. Igazságtalan? Meglehet. De nem bűncselekmény. Ez a játékszabály, amit az ellenzéknek elvileg ismernie kellene, mégis minden alkalommal úgy csodálkoznak rá, mint a gyerek a gravitációra, amikor elejti a fagyit.
Az információs aszimmetria: A választó fejét dolgozzák meg
A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy a választás a fülkében dől el. Nem. A választás a szavazást megelőző négy évben dől el.
Ha a média 90%-a egyetlen üzenetet sulykol, ha az állami milliárdokból fizetett hirdetések „tájékoztatásnak” álcázott pártpropaganda-hadjáratok, akkor a verseny már a startvonalnál eldőlt. Nem a szavazatokat lopják el, hanem az alternatívát tüntetik el a választó szeme elől. Az információs aszimmetria az a láthatatlan csalás, ami ellen nem véd meg a delegált számláló és a lepecsételt urna.
Ez valójában jelenleg egy ellenzéki narratíva féligazságokkal. Ugyanis az internet világában és korában, ahol az „éhezők” is okostelefonnal járnak-kelnek, nincs olyan, hogy 90% állami propaganda. Mert mindenkinek igenis van választása meghallgatni a másik felet vagy feleket. Ha ez nem így volna, nem volna a Magyar Péter-jelenség, Tisza Szigetek, tüntetések…
A „csalás-narratíva” mint öngól
Végezetül: miért árt magának az ellenzék, amikor folyamatosan csalást vizionál? Mert ha elhiteti a saját választóival, hogy „úgyis elcsalják”, „úgyis a gép dönti el”, akkor miért menne el Béla és Éva szavazni?
A csalással való riogatás a politikai tehetetlenség beismerése. Ez a lúzerek menedéke. Aki elhiszi, hogy a rendszer megdönthetetlen, az nem megdönteni fogja, hanem otthon marad és morog. A vereség okait nem a bitekben, hanem a fejekben, a szervezettségben és a hiteles üzenetek hiányában kell keresni.
Persze könnyebb már jó előre egy párhuzamos játékot játszani, főleg ha a valódi belső felmérések messze nem azt mutatják, mint a kétnaponta megjelenő győzelmi bejelentések. Az arcvesztés elkerülését Magyar Péter mesterien játssza le, amikor jó előre lekommunikálja azt, amiről tudja meg fog történni, és azt át akarja fordítani a Fideszre. Ilyen lesz a választási csalás mantra is. Erre bizton lehet számítani.