Ezt se hagyd ki!

A kígyó biciklizik, nem azért röhögök mert vicces; kínomban

Facebook

A csend kiabál

Egyensúlyban a valóság és az abszurd között.

A kígyó biciklizik

Közéleti vélemény portál

A kígyó biciklizik az erdőben, a nyúl csodálkozva kiáltja felé, hogy ezt lábak nélkül nem lehet. - Ja - kiált fel a kígyó, és azonmód dob egy dupla leszúrt hanyathátast.

A kígyó biciklizik
Adjátok vissza Magyarországom!
Adjátok 
vissza 
Magyarországom
Halljátok! Akarom az országom! Jár nekem. És még azt sem mondom, hogy takarodjatok, bár nem szívellek benneteket. Elég volt az eltussolásokból, a féligazságokból, a mellébeszélésekből, a leplezett bűnökből és a leplezetlen, arcátlan és jellemtelen mosolyokból. Elég volt a kioktatásból és az uralkodásból. Elég volt a nemzet tönkretételéből. Elég volt belőletek!
Adjátok vissza Magyarországom!
Elég volt egy olyan országból, ahonnan elvágyik az ember, mert retteg a nyomortól, ám ellene nem tesz semmit, csak belésüpped töppedt hétköznapjaiba, és vár. Aztán mikor már kellőképpen kivárakozta magát, fásultan és üresen tudomásul veszi, hogy neki nem jutott semmi, csak a létezés. Még azt sem hajlandó elfogadni, hogy mindenkinek jár az élet!
Az én Magyarországom… nem tudom, milyen. Még soha nem adták oda, egyetlen egy pillanatra sem, hogy legalább kívülről megnézhessem. Lehet, hogy nem is létezik? Lehet, hogy azt is ellopták idegen hatalmak, vagy a pénz kalózai? Lehet, hogy soha nem is létezett, és mindaz, amit az enyémnek hiszek, csak egy ábránd? Nem, az nem lehet! Nem lehet, mert tudom, hogy él bennem egy ország, ahogy sokakban él.
Valahol mélyen mindannyian hordozunk egy országot. Nem a határok, nem a jogszabályok és nem a napi hírek határozzák meg ezt az országot, hanem valami egészen más: az igazság iránti vágy, a méltóság igénye, a szabadság illata, az otthon biztonsága. Ez a belső ország a legtöbbünkben ma már csak árnyékként él – halványan dereng egy szebb Magyarország emléke vagy álma, amit még soha nem láttunk, de tudjuk, hogy léteznie kellene. És ha nem létezik, akkor meg kellene teremteni.
Adjátok vissza Magyarországom

De mit látunk ma?

Egy kiüresedett társadalmat. Egy országot, ahol a mindennapok túléléséről szóló belső monológokat rég felváltotta a cinizmus és az apátia. Ahol a „légy okos, maradj csendben” túlélési stratégia lett, és ahol a bátor szó már nem hősi tett, hanem kockázat. Ahol az emberek jelentős része úgy érzi: ez az ország nem az övé. Nem is volt soha. Csak megtűrt benne.
Ma Magyarországon él egy nép, amelynek jelentős része nem hisz abban, hogy az élete érdemi változásra érdemes. Ez nem pesszimizmus. Ez kiábrándultság. Olyan történelmi fáradtság, amely évszázadok alatt rakódott rá nemzetünk arcára. Az országban már nem a viták zajlanak, hanem a monológok csapnak össze. Egyik oldalon a mindent jobban tudók harsány gőgje, a másikon a némán tűrők reménytelensége. Középen meg: a semmi. A passzív tömeg, amely mindent lát, mindent tud, de semmit nem tesz. Nem azért, mert gyáva. Azért, mert megtanulta: úgyis minden ugyanúgy marad.
A politikai elit, legyen az kormányon vagy ellenzékben, már régen elvesztette kapcsolatát azzal a Magyarországgal, amely nem a sajtótájékoztatókon, hanem az emberek szemében él. Olyan országban élünk, ahol a hatalom egyre kevésbé érti, hogy nem az elbeszéléseiben élő „nemzeti sors” a fontos, hanem a hajnalban kelő ember, aki hónapról hónapra él túl – ha tud. Ahol a nemzet fogalma már nem az összetartozást jelenti, hanem egy törzsi címert, amit a másik fejéhez lehet vágni.

Elég volt a kioktatásból!

Mert ma Magyarországon mindenki mást akar kioktatni. A politikus az állampolgárt, az influenszer a kommentelőt, a kommentelő az ismerősét, az ismerős a családját. Mindenki mindent tud, de senki nem figyel. A dialógus halott. A közbeszéd egy zajos piactér, ahol nem az érvek versengenek, hanem az indulatok. És aki nem elég hangos, azt lesöprik.
És miközben a nemzeti lobogók alatt vívjuk a saját kis háborúinkat, senki nem veszi észre, hogy az ország lassan elfogy alólunk. Nem földrajzilag, nem is gazdaságilag elsősorban – bár az is valóság. Hanem lélektanilag. Elveszítjük azt a közös nyelvet, amely nélkül nincs nemzet. A nyelv itt nem szavakat jelent, hanem értékeket. Azt, amit kimondani sem kell, mégis tudjuk: mi a jó, mi a rossz, mi az emberhez méltó. Ezt veszítjük el nap mint nap, amikor beletörődünk, amikor hallgatunk, amikor nem nézünk egymás szemébe.
A legnagyobb bűn nem a korrupció, nem a hazugság, még csak nem is az arrogancia. Hanem az, hogy elhitették velünk: ez így van jól. Hogy ez a „magyar valóság” és ehhez kell alkalmazkodnunk. Hogy örüljünk, ha nem romlik tovább. És hogy ne követeljünk többet, mert akkor „hazaárulók”, „libernyákok”, „komcsik”, „náci fideszesek”, „ballibek”, vagy épp „nem elég magyarok” leszünk. Minden címke mögött ugyanaz a félelem van: ne derüljön ki, hogy az igazság egyikünknél sincs – csak valahol köztünk.
Mert valójában nem több pénzre, nem nagyobb jólétre, nem még több fejlődésre van szükségünk. Hanem arra, hogy visszakapjuk a lehetőségét annak, hogy szeressük az országunkat anélkül, hogy szégyellnünk kéne azt, amivé tették.
Az én Magyarországom… lehet, hogy nem létezik. De ha nem létezik, akkor meg kell teremteni. Mert az ország nem egy kormány. Nem egy párt. Nem egy múlt. Az ország: mi vagyunk.
És ha igazán vissza akarjuk kapni, akkor nem könyörögni kell érte – hanem elkezdeni élni úgy, mintha már a miénk lenne.