Ezt se hagyd ki!

A kígyó biciklizik, nem azért röhögök mert vicces; kínomban

Facebook

A csend kiabál

Egyensúlyban a valóság és az abszurd között.

A kígyó biciklizik

Közéleti vélemény portál

A kígyó biciklizik az erdőben, a nyúl csodálkozva kiáltja felé, hogy ezt lábak nélkül nem lehet. - Ja - kiált fel a kígyó, és azonmód dob egy dupla leszúrt hanyathátast.

A kígyó biciklizik
Polgárháború Magyarországon 2026 tavasza után?
2026  
vissza 
És ha nem marad semmi  
a végére?
Hivatalosan még van ország. És rendszer is.
Papíron működik minden. Parlament, választás, kormányhivatal. A keretek állnak, még ha recsegnek is. A választás technikai kérdés lett, nem valódi döntés. A szavazó fülkébe nem gondolatok mennek be, hanem reflexek. Csalódásból született beidegződések. Mindenki „tudja”, hová húzza az ikszet – és közben egyre kevesebben hiszik, hogy bármi is változik majd.
De a rendszer tartja magát. Mert még nincs benne elég törés ahhoz, hogy összedőljön. Csak az a kérdés, mi történik, ha egyszer tényleg megreped.
Két szekta maradt. Semmi köztes.
Ma már nincs klasszikus politikai tábor. Nincs bal és jobb. Nincsenek árnyalatok, nincs vita, nincs átjárás. Csak két szekta van. Az egyik Orbáné. A másik Magyar Péteré.
Ez nem túlzás. Az orbánista világban minden Orbánból fakad és minden hozzá tér vissza. Védelmező, irányító, mindent látó atyaistenként működik. Nem kell hinni benne – elég tartani tőle, vagy tőle várni az engedélyt az élethez. A másik oldalon Magyar van. Nem program, nem párt, hanem megváltásként feltűnő alak. A „végre valaki kimondja” ember, aki annyira tükrözi a csalódottak dühét, hogy már nem is számít, mit csinál – csak az, hogy nem az Orbán.
Ez már nem politika. Ez hívő közösségek összezárása. És amikor két hitvilág áll egymással szemben, ott már nem lehet meggyőzni senkit. Csak hódoltatni.
Polgárháború Magyarországon 2026 után

Amikor már nem lehet csak nem egyetérteni

A közéletből eltűnt a párbeszéd. Ami maradt: üvöltés és lenézés. Az egyik tábor a másikra úgy néz, mint degeneráltra, akitől el kell határolódni. De legalábbis ki kell nevetni, kiközösíteni, vagy elásni az első adandó alkalommal.
Ez nem új jelenség, de mostanra átlépett egy határt. A valóság kettévált. Két Magyarország él egymás mellett, de nem találkoznak. Más híreket fogyasztanak, más értékeket tartanak valósnak, másban hisznek. Ez már nem párbeszédképtelenség. Ez társadalmi skizofrénia.

Kié lesz az ország, ha eldől kié lesz a hatalom?

Ha Orbán marad, marad minden. Kiszámítható, hogy nem lesz meglepetés – de nem lesz kiút sem. Ha Magyar Péter kerül hatalomra, akkor nem pusztán új kormány jön, hanem egy másik típusú rendszer. Legalábbis sokan ezt hiszik.
De az államgépezet, a hivatalok, az apparátus – ezek ma Orbánra vannak drótozva. És nem biztos, hogy egy új hatalom hívására mozdulnak. A kérdés nem az lesz, ki nyer – hanem hogy a rendszer hajlandó-e együttműködni az új emberrel. Ha nem, akkor káosz jön. Ha igen, akkor forradalom.
És egyikre sincs még szókészletünk.

Nem tankok jönnek – csak némaság

Magyarország nem fegyveres társadalom. Nem készül senki gerillaharcra, nincs hadállás a dombok között. De egy rendszer nem csak lőportól dőlhet össze. Elég, ha megbénul. Ha a köztisztviselő nem tudja, kihez tartozik. Ha a rendőr nem tudja, kinek kell a parancsot teljesíteni. Ha a bíró nem meri kimondani az ítéletet.
A polgárháború nem mindig lövöldözés. Lehet csend is. Olyan bénultság, ami mögött csak a nyers félelem van.
Ha őrült, akkor elpusztítható
A politikai kommunikáció már rég nem politikai. Inkább patológiai. Aki nem velünk van, az őrült. Pszichopata, nárcisztikus, zavart. Ez azért veszélyes, mert ha valakit mentálisan érvénytelenítesz, onnantól nem jár neki sem jog, sem védelem.
És innen már csak egy lépés, hogy bármit meg lehessen tenni vele. Vagy érte.
Ez nemcsak a vita végét jelenti. Hanem a humanitás végét is.

A választás nem döntés lesz, hanem tünet

Nem, nem lesz klasszikus polgárháború. Nincsenek fegyverek, nincsenek lövészárkok. De valami biztosan el fog szakadni. A választás nem politikai esemény lesz, hanem pszichológiai töréspont. Az emberek nem azt fogják nézni, hogy ki nyer. Hanem hogy ők maradtak-e alul. És hogy ez mit jelent rájuk nézve.
A polgárháború nem mindig üvölt. Van, hogy csak hallgat.
És ha egyszer mindenki hallgatni kezd, akkor már nem is kell több. Mert a végén nem marad más, csak a csönd – meg a felismerés, hogy egyszer volt egy ország, amit elveszítettünk, miközben mindegyik oldal győzni akart.