Helyszín: egy bármilyen magyar kocsma, ahol meleg a sör, szar a pálinka, a törzsalkoholista egyre agresszívabb, a többiek pedig kezdenek leszokni a piáról, mert minek kocsmába járni, ha három, a Facebookon művelődött megmondóember úgysem hagyja őket szóhoz jutni.
Ünnep helyett egy torz tükör
Augusztus 20. a hivatalos narratívában a nemzeti összetartozás napja, a szent államalapítás, a tűzijáték, a zászlólengetés, a szentelt kenyér és a színes műsorok csúcspontja.
A valóságban viszont ez a nap is olyan, mint a társadalom lelkiállapota: hangos, csillogó, de belül kong az ürességtől.
És amikor a magyar társadalomra kellene tekintenünk, mintha egy boncasztalon feküdne, három nagy részlet látszik ki elsőként.
Az egyik a vakon tapsoló orbánista tábor, a másik a fogcsikorgatva acsarkodó Orbán-gyűlölők, a harmadik pedig a kényelmes napozóágyban heverésző „engem hagyjatok, én jól élek” réteg.
És persze ott vannak a kisebb szigetek: a funkcionális analfabéták, a munkakultúra nélküli nihilisták és a „nem érdekel semmi” nemzedék.
És ha már boncasztal, akkor kell két patológus is, akik képesek ezt az abszurditást kommentálni. Belép a kocsmába Piszkos Fred, a világ legnagyobb szélhámosa, aki mindig kavarja, és Fülig Jimmy, aki tudja: ha képes lopni egy kockás felöltőt, akkor már nincs ok a munkára.
Három kupac, Jimmy!
– Jimmy – kezdte Fred, miközben a kocmaasztalon a poharakból hadseregeket rendezett –, az ország három részre szakadt. Az első kupac olyan, mint a vak ló a versenypályán: rohan, amerre mondják neki. Ezek az orbánisták.
– És a második kupac? – nézett Jimmy, akinek az arcán mindig ott ült az a naiv vigyor, amivel egyébként még a halálos ítéletet is tudta fogadni.
– Az a gyűlöletkupac. Az Orbán-gyűlölők. Ők azok, akik reggel is úgy kelnek, hogy már bosszankodnak azon, miért süt a nap, mert biztos Orbán tehet róla.
Az a kibaszott Orbán erre a kurva napra is olyan napsütést, vagy vihart rendelt meg a Putyintól, hogy mi csak szívhatunk.
És persze közben lopja a közpénzt. Hiába tagadja, pontosan tudjuk, hogy már létezik a Hatvanpuszta mellett a zebrzsiráf, és a nagy hűtőházak azért kellenek, hogy amikor majd a nép fel akarja akasztani, legyen belőle elég élelem.
Mert az ott nem egy gazdaság, az ott a bunker, ahová menekülni fog, de mi majd…
– És a harmadik kupac? – kérdezte Jimmy.
– Az a napágy-nemzet. Ők azt mondják: „Engem hagyjatok, van majdnem mindenem, söröm, jól élek.” És amíg süt a nap, addig úgy tesznek, mintha a hajó nem süllyedne.
– És mi hova tartozunk, Fred?
– Mi? Mi a negyedik kupac vagyunk, Jimmy. A statisztikai hibahatár.
A tapsoló brigád
Az orbánisták a politikai színház közönsége, ahol soha nincs szünet, de ők állva tapsolnak. Akkor is, ha nincs darab. Akkor is, ha a díszlet már összeomlott.
– Én ismerek egyet – mondta Jimmy –, aki a boltban is úgy kért kenyeret, hogy „nemzeti konzultációs fehér kenyérből legyen egy kiló”.
– Persze. Ezek olyanok, Jimmy, hogy ha a miniszterelnök bejelentené: a víz tulajdonképpen pálinka, másnap az egész ország részegen zuhanna a Balatonba, miközben ordítaná: „Egészségedre, Magyarország!”
A düh szakkollégiuma
A másik tábor sem kevésbé abszurd. Az Orbán-gyűlölők identitása a harag. Ha eltűnne Orbán, reggel nem találnák a fogkefét.
Bolyonganának az utcán, és egymástól kérdezgetnék: „Kit is kell most utálni?” – mert utálni mindig, minden esetben kell.
Az irigység és az utálat nélkülözhetetlen dolog, mert azzal lehet palástolni az önbecsapás azon kitételét, hogy nem lehet mindenki tehetséges.
Ergo: nem lehet mindenki milliomos, de még az is nagyon határeset, hogy hetente kétszer nyerje meg a lottóötöst.
Ez még akkor sem igaz, ha a rendszerváltásnál valami hasonlót ígértek, és az ország nagy része el is hitte.
És nagyrészükben ez még mindig él. A funkcionális analfabétizmus hálójából nehéz kivergődni a valóságba, akár több diplomával is.
– Tegnap találkoztam eggyel – mondta Jimmy. – Azt mondta, ha Orbán eltűnik, ő akkor is gyűlölni fogja, csak preventív módon.
– Ez olyan, Jimmy, mint amikor valaki akkor is köhög, ha már nem dohányzik. A reflex marad, csak az értelme tűnik el.
A napágy-nemzet
A harmadik réteg az, amelyik kívül marad a harcokon. „Én jól élek, nekem minden rendben” – mondják.
Nézik a tűzijátékot, és azt hiszik, ha ők csendben vannak, a politika sem keresi őket.
És bár tudják, hogy ez egy tévhit, de jó tévhit. Kényelmes.
Azt hiszik, szabadok, és ez így nekik nagyon jó.
Pontosan tudják, hogy egy parlamenti diktatúrában élnek, és nincs, nem lesz olyan politikai kurzus, ami nem fogja a nemzeti vagyon egy részét sajátjaként kezelni, de egyszerűen nem érdekli őket.
– Ez olyan, mint a hajóskapitány, aki napszemüvegben fekszik a fedélzeten – mondta Jimmy. – A hajó közben süllyed, de ő elégedetten szürcsöli a koktélt: „Amíg süt a nap, addig minden rendben van.”
– Igen, Jimmy. Csak a hajó alját közben már régen eladták közbeszerzésen. – morogta Fred.
A többiek: analfabéták, lusták, közönyösek
A társadalom szélein ott kóvályognak a kisebb csoportok.
A funkcionális analfabéták, akik a szavazólapot sem tudják értelmezni, de megnyugtatja őket, hogy szép a logó.
A munkakerülők, akik szerint a robotolás csak a robotoknak való.
És a közönyösök, akik életfilozófiája annyi: „Valahogy csak lesz.”
– Ez olyan, Jimmy, mint egy hajó, ahol mindenki a másikat hibáztatja a vízbetörésért – sóhajtott Fred –, de senki nem hoz egy rohadt vödröt.
A végső diagnózis
Fred nagyot kortyolt a rumba, majd letette a poharat.
– Látod, Jimmy, az igazi baj nem az, hogy három részre szakadtunk. Hanem az, hogy ezek között nincs híd. Mindegyik sziget a saját igazságát ordítja, de senki sem hallja a másikat.
– Akkor mi a megoldás, Fred?
– Egy közös kocsma. Ahol mindenki ugyanabból az üvegből iszik. Mert ha valamiben egyetért a magyar, az az, hogy a számlát lehetőleg más fizesse.
Jimmy elmosolyodott.
– Akkor végül mindenki rájönne, hogy ugyanabban a hajóban ülünk.
– Igen, Jimmy. Csak sajnos a hajót már rég odaadták egy alapítványnak. Szóval kalózkodni kell.
Lopni kell egy hajót! Na jó, nem lopjuk el, de minimum haszonbérbe vesszük hamis papírokkal.
Aztán ha kiderül… de szerencsénk van, akkor már mindegy, mert kurva sok rum is lesz a hajón.
A matrózokat részegen tartjuk, és így szépen a mentelmi jogunk mögé bújva mi leszünk a kocsmáros, a kapitány.
És mi kell több? Ők írják a törvényeket, nem?
Augusztus 20
Az államalapítás és az államalapító ünnepe, és új kenyér ünnep.
Mondom Ünnep.
De ez már régen senkit nem érdekel. Elvégre István nap is van…
A kenyér stimmel, és kapunk hozzá majd cirkuszt is. Mindkét oldalról.
Már akit érdekel, mert jó időt jósolnak, szóval a középparaszt a Balatonon fog inni egy sört, aztán egy ellensört, majd az egészre egy pálinkát.
Ami marni fogja a gyomrát, ezért iszik egy másik pálinkát, hogy egymást marják.
Aztán körülnéz a strandon, és bárgyú vigyorral konstatálja, hogy ott is mindenki egymást marja…