ha a hatalom helyett az országot választaná?
Egy morgolódó, de pragmatikus választópolgár jegyzetei arról, hogyan válasszunk két rossz közül, és hogyan álmodozzunk egy jobb világról, ahol a sült galamb is NER-kompatibilis.
A magyar közéleti sárdobálás nagypályás bajnokságában az ember hamar megtanulja, hogy a leggyorsabban röpködő címke a „vérfideszes”. Ez egyfajta univerzális csodafegyver: ha kritikát mersz megfogalmazni a fényesre polírozott ellenzéki alternatívákkal szemben, bumm, máris megkaptad. A politikai spektrum egy egyszerű kapcsolóra redukálódik: vagy velünk, vagy a sötét oldalon. Ha gondolkodni próbálsz, ha árnyalsz, ha nem ismétled tizedmásodperces pontossággal a kötelező mantrákat, akkor „vigyázni kell veled”, „megvették kilóra”, és valószínűleg a pincédben te is stadiont építesz uniós pénzből.
„Vigyázz, fideszes!” – A bélyeg, amit rád sütnek, ha nem állsz be a kórusba
Pedig a helyzet, mint egy rosszul megfőzött pörkölt, sokkal bonyolultabb és zavarosabb annál, mint amilyennek látszik. A tisztánlátás végett szögezzük le a kiindulópontot, ami nélkül a többi csak üres szócséplés: szó sincs Fidesz-rajongásról. Bármikor felszállnék egy olyan kihívó hajójára, aki nem egy rozoga lélekvesztővel, hanem egy komolyan vehető hadihajóval érkezik. Akit nem a múlt kísértetei vagy a jövő téveszméi hajtanak. Aki nem baloldali, globalista frázisokat pufogtat, hanem egy szuverén, magyar érdekeket képviselő, európai, de nem brüsszeli fejbólintó-automata értékrendben gondolkodik. Aki szavahihető – ez ma már szinte sci-fibe illő elvárás –, és aki képes kulturáltan, de kíméletlenül sarokba szorítani Orbán Viktort egy vitában.
Amíg egy ilyen politikai lény, ez a mitikus kentaur nem bukkan fel a láthatáron, addig marad a kényszerpálya. Addig marad Orbán. Még akkor is, ha az elmúlt 15 év történéseitől néha hangosabban korog a gyomrunk, mint egy menzán ebédidőben.
A kényszerházasság anatómiája:
Miért mindig a Fidesz marad a végén?
Ez a választói pozíció sosem a Fidesz iránti szerelemről szólt. Sokkal inkább a többi opció iránti, alaposan megindokolt allergiáról. A múltjukról, az ideológiájukról, a szellemi restségükről, vagy arról az apróságról, hogy már a kampányban is úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Az egyik oldalon ott van a teljes posztkommunista panoptikum, akik már bizonyították, hogy képesek eljátszani az országot, miközben a saját vagyonukat gyarapítják. A másik oldalon pedig feltűnnek az új messiások, akikről aztán kiderül, hogy vagy tehetségtelen influenszerek, vagy – ahogy a legújabb üstökös, Magyar Péter esetében látszik – potenciálisan veszélyesebb jelenségek, mint a fennálló rendszer.
Mert Magyar Péter nem lehet megoldás. Nem azért, mert a kormányplakátok ezt mondják, hanem mert a józan ész ezt súgja. Egy olyan figura, aki a vádak szerint a bennfentes pozícióját pitiáner ügyeskedésre használta, aki körül a rágalmazás és a bennfentes kereskedelem gyanúja úgy kering, mint legyek a méz körül, és akinek a személyiségéről ordít a nárcizmus, az nem megmentő, hanem egy két lábon járó nemzetbiztonsági kockázat. Az ő hatalomra jutása valószínűleg egy olyan gazdasági és társadalmi káoszba torkollna, amihez képest a jelenlegi helyzet egy wellness-hétvége.
Így marad a Fidesz. Nem esküvői tortával és örömmámorban, hanem egy rideg, érdekközpontú, megkötött szerződés keretében. Mint egy rossz házasságban, ahol a felek már nem szeretik egymást, de a válás még rosszabb lenne.
A feltételes jövő: Tegyük fel, Orbán Viktor 2026 után rendet akar tenni
És most következzen a sci-fi rovatunk. Képzeljük el, hogy Orbán Viktor a 2026-os, papírforma szerint behúzott győzelme után egy reggel úgy ébred, hogy elege van a NER-lovagokból, a mutyiból, és úgy dönt, történelmet ír: rendet tesz a saját háza táján. (Tudjuk, erre kisebb az esély, mint egy lottóötösre, de az álmodozás még ingyen van.) Mi szerepelne azon a teendőlistán, amit a miniszterelnök asztalára tennénk, ha egy jobb, stabilabb, élhetőbb Magyarországot akarna hátrahagyni?
Az első parancsolat: Elszámoltatás és a nemzeti vagyon visszavétele
Mindenekelőtt: a korrupció. Ez az a daganat, ami már annyira átszövi a rendszert, hogy lassan külön minisztériumot érdemelne. Az első lépés egy valódi, a jogállami kereteket betartó, de a fogorvosi fúrónál is kíméletlenebb elszámoltatás lenne. Ideje lenne tisztázni, hogy a gázszerelőből lett nemzeti nagytőkés, a miniszterelnöki vőből lett üzleti zseni és a többi kedvezményezett vagyona pontosan hogyan jött létre. Annak a vagyonnak, ami nem párolgott el, csak átalakult jachtokká, kastélyokká és magántőkealapokká, vissza kellene találnia a közösbe.
Ehhez pedig valódi kommunikációra lenne szükség. Elég az ellenségkép-gyártásból! Az ellenséget nem Brüsszelben vagy Washingtonban kell keresni, elég, ha körbenézünk a saját udvarunkban. Egy őszinte „Ezt elszúrtuk, fiúk!” többet érne ezer gyűlölködő plakátnál.
A „Tudni Akarjuk!” lista – A múlt, amivel szembe kell nézni
És akkor vegyük elő a szennyesládát, amiből már nemcsak a csontvázak lógnak ki, de lassan beköltöztek a nappaliba és használják a távirányítót. Az elszámoltatás nem lehet szelektív. Van néhány ügy, ami felelősökért kiált.
MNB botrány (2025): A jegybank alapítványainak pénzszórása és a csillagászati veszteségek ügye magyarázatra szorul. Ki a felelős azért, hogy a közpénz úgy olvadt el, mint fagyi a júliusi napon?
A letelepedési kötvény program (2013-2017): Offshore cégek tízmilliárdos hasznot húztak abból, hogy uniós letelepedési engedélyt árultak, miközben a nemzetbiztonsági kockázatokat nagyvonalúan kezelték.
A Quaestor-brókerbotrány (2015): A rendszerváltás utáni legnagyobb pénzügyi piramisjáték, ahol 150 milliárd forintnyi befektetői pénz tűnt el a felügyelet asszisztálása mellett.
Az Elios-ügy (2018): Az uniós csalás elleni hivatal (OLAF) szerint szervezett csalás keretében nyert közvilágítási tendereket a miniszterelnök vejének cége. A magyar hatóságok szerint? Semmi sem történt.
A Szájer-ügy (2020): Az Alaptörvény atyja egy brüsszeli ereszcsatornán menekül egy illegális szexpartiról, hátizsákjában drogokkal. A szürreális jelenet többet ártott a keresztény-konzervatív értékrend hitelének, mint bármilyen ellenzéki támadás.
A Pegasus-ügy (2021): A kormány újságírókat, üzletembereket figyeltetett meg egy katonai szintű kémszoftverrel. A jogállamiság arcon köpése.
A Völner-Schadl ügy (2021): A végrehajtói kar elnöke a vád szerint kenőpénzért árulta a pozíciókat az igazságügyi államtitkárnak. Egy korrupciós szappanopera, ami egészen a kormány felső köreiig ér.
A „4iG-botrány” és a közbeszerzések (folyamatos): Egy informatikai cég a semmiből a piac urává válik az állami és uniós megrendeléseknek köszönhetően. A politikai hátszéllel való piacfoglalás tankönyvi esete.
Az akkugyárak elleni tiltakozások (2022-től): A kormány a lakosság és a környezetvédelmi szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával erőlteti át a gigaberuházásokat.
A kegyelmi ügy (2024): A köztársasági elnök és az igazságügyi miniszter belebukik, mert kegyelmet adtak egy pedofil bűncselekmény eltussolásában segédkező elítéltnek. A hatalmi arrogancia csúcsa.
A romok eltakarítása után: Oktatás, egészségügy és a valós kommunikáció hiánya
Ha ez a csoda megtörténne, és a nagytakarítás megkezdődne, jöhetnének a valódi reformok. Az első helyen az oktatás. Mert egy olyan ország, ahol a fiatal a fesztiválon 3500 forintos sört szürcsölve panaszkodik a diktatúrára, nagy bajban van. Létre kell hozni egy modern oktatási rendszert, ami nem egy „kreatív-problémamegoldó-nem-tudom-az-évszámokat-de-vannak-érzéseim” generációt termel, hanem gondolkodó, a tényeket ismerő, versenyképes tudással rendelkező magyar fiatalokat.
Ezután jöhet az egészségügy, ami jelenleg inkább beteg, mint gyógyító. Majd pedig a nyugdíjrendszer, ami egy demográfiai időzített bomba. Ezekhez a problémákhoz már nem elég a ragtapasz, teljes sebészeti beavatkozás szükséges.
Brüsszeli Keringő: Meddig Táncolunk a Tartalékpadon?
És ha már a nagy, rendszerszintű problémáknál tartunk, nem mehetünk el az elefánt mellett, ami ott ül a brüsszeli porcelánboltban: az Európai Unió. Papíron egy csapatban vagyunk, egy mezben játszunk. A valóságban Magyarország leginkább a tartalékpadon ülhet, és onnan nézheti, ahogy a kezdőcsapat egy teljesen más sportágat játszik. A mi feladatunk legfeljebb annyi, hogy a meccs után összeszedjük a labdákat.
De miért van ez így? Valószínűleg azért, mert az országnak van egy makacs, nehezen kiirtható immunrendszere a központilag előállított, „összeurópai baromságokkal” szemben. Azokkal az ideológiai termékekkel szemben, amelyek kizárólag a brüsszeli buborékban élő, a valóságtól teljesen elszakadt, alkalmatlan bizottsági vezetők fejében léteznek. Az ő munkájukat pedig néhány tehetségtelen, de túlfizetett, következmények nélkül élő európai parlamenti képviselő támogatja vakon, akiknek a lojalitása nem az őket megválasztó polgárok, hanem a brüsszeli büfé és a kényelmes pozíciók felé irányul. A döntéseik mögött messziről látszik az önös érdek, nem pedig az európai polgárok jóléte.
Nem véletlen, hogy a hazai közéletben egyre többször merül fel a „Huxit”, vagyis Magyarország kilépésének gondolata. Ez persze nettó baromság, gazdasági és geopolitikai öngyilkosság lenne. De az a frusztráció, ami ezt a gondolatot táplálja, nagyon is valós. Annak a felismerése, hogy az Unió ebben a formában, ezzel a vízfejű, bürokratikus és képmutató vezetéssel hosszú távon fenntarthatatlan. Egy megújuló magyar kormánynak nemcsak folyamatosan harcolnia kellene Brüsszellel, hanem okos, pragmatikus stratégiát kellene kidolgoznia a reformjára, szövetségeseket keresve a többi, józanul gondolkodó nemzet között.
A végső teszt: Kié az ország, Miniszterelnök Úr?
És végül, de nem utolsósorban, az egész folyamat hitelességéhez elengedhetetlen lenne egy személyes gesztus. Orbán Viktornak ki kellene állnia, és tiszta vizet öntenie a pohárba. Tisztáznia kellene, hogy a körülötte és a családja körül felmerült, gyanús vagyongyarapodások mögött mennyire áll ő maga. Tisztáznia kellene, hogy a hatvanpusztai birtok valójában kié, és mire épül. Tisztáznia kellene a saját szerepét abban a rendszerben, amely ennyi anomáliát kitermelt.
Ez lenne a valódi államférfiúi tett. Annak a beismerése, hogy a hatalom nem tulajdon, hanem felelős megbízatás.
Ami kimaradt – Témák a közeljövőre
Egyetlen írás természetesen nem fedheti le a magyar valóság minden kanyarulatát. Számos olyan kulcsfontosságú terület van, amely mélyebb elemzést érdemel. A Kígyó biciklizik blog a közeljövőben ezekkel a témákkal is foglalkozni fog:
Gazdasági kihívások (a korrupción túl): A rekordmagas infláció és a megélhetési válság hatásai, a világrekorder ÁFA és az adórendszer igazságtalanságai, valamint a forint gyengeségének okai és következményei.
Geopolitikai helyzet (az EU-n túl): Magyarország szerepe az orosz-ukrán háborúban, az orosz energiafüggőség kérdése, valamint a „Keleti Nyitás” politika és a növekvő kínai befolyás kockázatai.
Társadalmi és kulturális törésvonalak: A „gyermekvédelmi” törvény körüli kulturharc, a kivándorlás és a demográfiai válság valós okai, és a központosított médiarendszer hatása a közbeszédre.
Addig is, amíg ezek az elemzések elkészülnek, szeretettel ajánljuk a honlapon található többi írást. A kanyargós utakon való eligazodáshoz itt találnak további gondolatébresztőket: