Van egy ország, ahol az emberek nem a tükörbe néznek, hanem a Facebookra. Ha ott Orbánról írják, hogy tolvaj, akkor megkönnyebbülnek: „aha, ezért nem nyertem meg megint a lottóötöst.” Ha meg Magyar Péter posztol valami szamárságot, akkor boldogan szívecskéznek: „igen, ő a megváltó, majd ő megoldja helyettem a saját életemet is.” Így működik a magyar kudarc wellness: a felelősséget kiadjuk bérbe Orbánnak, a reményt meg franchise-ba adjuk Magyar Péternek. A kígyó biciklizik, csak közben mindenki vak és lapos a kerék.
A barátok árulása és a lájkok illúziója
Őszintén mondom: fájt. Fájt, amikor láttam, hogy emberek, akiket tiszteltem, szerettem, akikkel megosztottam az időmet, az energiámat, akiknek sokszor csak úgy, szívből adtam – eltűntek mellőlem. Nem szóltak, nem köszöntek, csak egyszer csak ott találtam őket Magyar Péter posztjai alatt szívecskéket nyomkodva.
És érted, ez önmagában még nem is lenne tragédia, ha valami értelmes dologra tapsolnának. De nem. Egy politikai stand-upra. Egy emberre, aki ma ezt mondja, holnap annak az ellenkezőjét, közben pedig úgy menekül a saját múltja elől, mintha a maratonra készült volna.
Kudarc helyett Orbán a hibás
Ami viszont igazán bánt, az nem az, hogy ők hisznek benne. Hanem az, hogy nem magukban keresik a választ. Nem bírják elviselni, hogy az életük kudarcos. Hogy nem lett meg a siker, amiről azt hitték, jár nekik. Hogy nem nyerték meg a lottóötöst hetente kétszer. Hogy a szorgalom és a tehetség mellé valahogy nem csapódott oda a szerencse.
És mivel ez fáj, inkább elfordítják a tükröt, nehogy szembenézzenek vele. Egyszerűbb azt mondani: „Orbán a hibás.” Orbán miatt nincs nekik több, Orbán miatt nem sikerült. És most, ha épp nem Orbán, akkor jön Magyar Péter, aki boldogan kínálja a „nem te vagy a hibás, hanem a rendszer” mantrát. És ők meg is isszák, mint a cukros üdítőt, amiről mindenki tudja, hogy káros, de legalább édes.
A keserűségem és az aggodalmam
És itt van bennem a keserűség. Mert ezek az emberek nem hülyék. Nem vakok. Nem süketek. Tudják, érzik, hogy ez így önbecsapás. Hogy a politikától várják azt, amit maguknak nem tudnak megadni. És közben sodródnak egyre beljebb a gyűlöletbe.
Én pedig aggódom értük. Mert tudom, hogy ennek a végén nem boldogság lesz, hanem még több csalódás. Jön majd a Tisza Kormány, ha egyáltalán jön – aztán hat hónap, és borul az egész, mint a kártyavár. És akkor mi lesz? Megint Orbán a hibás? Megint a rendszer? Megint a világ? És soha, de soha nem saját maguk?
A kígyó és a bicikli
Ezért mondom: ez az egész történet annyira kígyó biciklizik, hogy már fáj nézni. Nem kellene hozzá más, csak egy kis őszinteség önmagukkal. Csak egy kis mentális erő, hogy belenézzenek a tükörbe, és kimondják: igen, itt bizony én basztam el.
De ők inkább ráülnek arra a rohadt biciklire, aminek a kereke lapos, a lánca rozsdás, a kígyó meg vakon tekereg a kormányon. És közben tapsolnak, lájkolnak, szívecskéznek, mintha ez majd megváltaná őket.
Én meg itt ülök, keserédesen, és csak azt mondom: barátaim, nem kéne. Nem Péterben, nem Orbánban van a megoldás. Hanem bennetek. Csak azt a rohadt tükröt kellene egyszer tényleg kézbe venni.