Sírig tartsd a pofád

De felnőttél. És közben lett közösségi média is. Ugyan még mindig nem tudsz egy összetett mondatot tudatosan megfogalmazni, és a differenciálegyenletről azt hiszed, hogy azt Afrikában vetik a szavannán, de magabiztosan posztolsz. Olyan magabiztosan, mint anno, amikor elengedett kézzel ültél a bilin, és vigyorogtál: „Nézd, anya, milyen ügyes vagyok!”

Posztolod a jogaidat. Naponta hatszor. Elsősorban arról írsz, hogy neked jogod van a jogaidhoz. De egyetlenegy posztot nem írtál még a kötelességeidről. Pedig a világ teljesen magától úgy van összerakva, hogy ha egy csoporthoz tartozol – ami elkerülhetetlen –, akkor kötelezettségeid vannak a csoport felé, mert egyedül valójában elpusztulnál. A kötelességeid elvégzése jogosít fel a csoporton belül a jogaid gyakorlására. Ez még akkor is így van és így is lesz, ha nálad sokkal, de sokkal tanultabb, ám betegesen elvont figurák ugyanezen a közösségi médián az ellenkezőjét állítják. Az van, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megerőszakolni.

Igen, ez azt jelenti, hogy lehetsz te meggyőződéses hülye, attól még a valóság pofán fog csapni – csak idő kérdése. Értem én, hogy nem érted, anyád miért sírja el magát, amikor meglát, és apád miért iszik meg még egy kisfröccsöt… Te csak azt hiszed, rossz a házasságuk. Pedig nem. Igaz, hogy megszokásból vannak együtt, igaz, hogy a túlélésbe is belefáradtak, de ha már nem is szeretik, tisztelik egymást.

A tisztelet pedig azt jelenti, hogy megpróbálnak a lehető legkisebb fájdalom okozásával végignyomorogni a Feladás utca 13/c-ben, a harmadik emeleten, a szemétledobó bűze mellett leélni egy életet. És csak nagyon ritkán teszik fel a kérdést: miért?

Elégedettek? Nem. Boldogok? Nem. Szabadok? Nem.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Mert nagyon sokan nem tudják, mi a szabadság, így aztán hajlamosak telitorokból diktatúrázni ott, ahol lehetőséged van másként élni. Mert bármilyen furcsa, ez a szabadság! Minden más csak túlkomplikálás. Anyádék azért nem szabadok, mert nincs lehetőségük másként élni, ám ez nem a rendszer hibája. Ez kizárólag az ő hibájuk. Nem a rendszer zár be előttük minden ajtót. Ők azok, akik ha egy csukott ajtót látnak, nem mennek oda megnézni, nyitva van-e. Azt gondolják, nemcsak kulcsra van zárva, hanem nyolc retesszel is biztosítva van, hogy ők ne tudjanak átmenni rajta.

Mondom: gondolják. Kinyitni sohasem próbálták.

Ebből egyenesen következik, hogy felépült bennük a vád. Hiszen az nem járja, hogy nekik minden ajtó be van zárva! Ezért valaki hibás! Ezért valakinek felelnie kell! Te pedig ebbe nőttél fel. Felnőtt napjaid első perceiben már pontosan tudtad, hogy biztosan nem azért nem leszel az MTA rendes tagja, mert hülye vagy, hanem azért, mert nem engednek még az épület közelébe sem. Pedig hidd el, a portás is kedves. De te azért csak írsz egy posztot, hogy a kurva anyjukat.

Így aztán nehezen képzeled el, hogy az a világ, ami a fejedben van, nem a valóság. Még akkor sem, ha egy ötezer fős Facebook-csoportban is azt mondják, hogy az. Ez csupán azt jelenti, hogy nem egyedül vagy hülye. Ez azt is feltételezi, hogy vannak még szégyenkező szülők, akik nem hajlandók elmenni a csukott ajtóig.

Pedig a valóságban az ajtók alig-alig vannak kulcsra zárva. Jellemzően csak a huzat miatt csukják be őket, vagy azért, hogy kijelöljenek egy határt: legyen az magánszféra vagy munkaterület. De az ajtók nyitva vannak. Magyarországon, bármennyire is megerőszakolta ezt az országot a történelem, az ajtók jó része nyitva áll. Ha megtanulnál odamenni és kopogtatni, szívesen invitálnának be. De van ennél jobb hírem is: meghallgatnák az összes baromságodat, amiből összeraktad az álvilágodat, és még a szemedbe sem mondanák, hogy hülye vagy. Szerethető hülye, de hülye.

Ugyanis az emberek egyrészt jók és udvariasak, másrészt okosak. A kamaszkoruk végére maguktól megtanulják: Sírig tartsd a pofád!

Ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményük, vagy bármit eltűrnek, hanem azt, hogy szándékosan nem bántják egymást mindaddig, amíg nem törsz át azon a láthatatlan falon, amit saját térként kezelnek, és nem kezdesz el ott őrjöngeni a saját vízióid mezsgyéjén. Bár akkor is csak kibasznak az életükből – nem biztos, hogy csendben. De pontosan tudják, hogy felesleges beleállni vitákba. Pláne meggyőződéses hülyékkel. Mert nincs minimális közös alap a megegyezéshez, de még az alapminimumra, a másik tiszteletére sem. Ők is ott vannak a közösségi médiában, de ők csak csendes megfigyelők. Elborzadva látják, milyen szellemi állapotban vagy.

Tudod, régen, amikor még csak egy tévécsatorna volt, az is fekete-fehér, és hétfőn adás sem volt, olyan volt a felnőttek élete, mint a te gyerekkorod: csak egy viszonylag zárt közeg tudta, hogy hülye vagy. Mára ez megváltozott. Mára már az egész ország látja, hogy komoly kihívásokkal küzdesz. És benne egy szűk réteg azt is látja, hogy mivel nem tanítottak meg kinyitni egy kurva ajtót, befolyásolható is vagy. Ezt pedig nagyon is kihasználják. Nem mondják el, hogy próbáld meg kinyitni, hanem felhergelnek, hogy nekifutásból rúgd be, mert ehhez jogod van. Pedig hidd el, az álmoskönyv szerint nem jó jel, ha fejjel akarsz acélajtót nyitni, amikor van rajta kilincs.

És azt is hidd el, hogy ugyan te magadról nem tudod, hogy hülye vagy – sőt, a nagydoktorit is csak azért nem teszed le, mert nincs időd tanulni, meg minek is, mikor minden ott van az interneten –, van egy rossz hírem: az internet hazudik. Ha hülye vagy, hülyébbé tesz, ha okos vagy, okosabbá. És ez az okosság egyszer csak eljut oda, hogy megtanulod sírig tartani a pofád.

Te meg maradsz a saját világodban. Megöröklöd majd anyádék lakását a Feladás utca 13/c-ben, közvetlenül a szemétledobó bűze mellett, és soha nem tanulod meg kinyitni az ajtókat