Influenszer-ország,ahol a “vélemény” alapjog
Az van, hogy ritka az olyan akol, ahol nincs együtt a nyáj. Ez amúgy népi megfigyelés is, de nem ide tartozik – vagy mégis?
A helyzet az, hogy Magyarországon nincs olyan, hogy „jó”. Magyarországon olyan van, hogy jó kezdeményezés, amit aztán megmérgez az a műanyagdzsentri világ, ami még a szocialista reflexeken alapul, és amin azért nem vagyunk képesek továbblépni, mert ilyen a szocializációnk. Beteg. Magyarországon az irigység, a hatalomvágy, de leginkább a jól fizető állások megvédése sport lett. Mintha nem is történt volna rendszerváltás – valójában nem is –, csak a kurvákat cserélték le, mert azt hitték, hogy akkor jobban fog menni a kupleráj. De kiderült, ha a kurvák lophatnak, akkor a kuplerájnak annyi. Ideig-óráig fenn lehet tartani, de aztán eljön a pillanat, és kikerül a házfalra az eladó tábla, az ikonikus bútorokat pedig elárverezik. Hiszen nagy érték lehet az az éjjeliszekrény, ahol ezüsttálcán állt a friss liszt, mert a modern kori Magyarország új népszokása, hogy éjjelre a hálószobába friss lisztet kell tenni, mert az elhozza a szabadságot, ráadásul attól hetente kétszer nyerhetsz lottóötöst.
Ma Magyarországon nem él több 9,5 millió embernél, azaz fogyunk, de ez a jó öreg Európa minden országára igaz – persze csak akkor, ha a valódi lakosokat nézzük. A bevándorolt tudósok, agykutatók, egyetemi professzorok és népes családjuk beleszámolása nem ér. Annál inkább sem, mert bár eltelt lassan több mint tíz év, a mai napig nem dolgoznak az adott társadalmakban. Miért is tennék, ha ellátják őket minden földi jóval?
De kanyarodjunk csak vissza a mi szeretett kis akolunkhoz! Magyarországon a 15–74 éves korosztály körét vizsgálva 4,6 millió ember dolgozik. A teljes foglalkoztatási kör 15%-a eleve nem végez semmilyen érdemi termelő tevékenységet. De fontos közfeladatot lát el, hiszen tűzoltó, katona, rendőr, vadakat terelő… ja, az nem; óvónő, orvos, ápoló olyan munkakörökben vannak, akik érthető módon nem termelnek, és az ő bérüket a dolgozó többségnek kell kitermelnie. No meg annak a merész „vállalkozó” rétegnek, akik elhitték, itt van olyan, hogy a saját lábadon képes vagy megállni. Nos, nincs. Mert ha kicsivel is jobb vagy a többinél, azonnal elgáncsolnak. Ez amúgy magyar népi hagyomány.
Szerintem már itt néhányan bele is bonyolódtak a gondolatmenetbe. Nekik javaslom megvásárlásra a nemrégiben megjelent színes képregényt az „úrifiúról”, aki arról híresült el, hogy a szülei és a nagyszülei jogi diplomával nem voltak képesek megtanítani az ifjoncot az alapvető emberi tisztesség normáira, és hagyták, hogy egy beteges hazudozó legyen a gyerekből. Ami nem volna baj, ha az a gyerek mára nem a hordókon szónokolna, minden nap mást. De azt is lássuk be, hogy ez is egy magyar jelenség, szóval nincs itt semmi látnivaló. Magyarországon soha nem volt fontos a tehetség, a tudás vagy az értékteremtés. Az volt fontos, hogy a nemesi rangsorban hol állsz. Nem baj, ha dzsentri vagy, mert attól még nemes, és ugyan egy valódi nemes szolgája leszel, de ettől még paszományban leszel szolga, míg az akolban a birkák mellett alvó juhásznak nem jut csak egy foltozott kabát.
De csapongok.
Arról akarok ma közfelháborodni, hogy ebben a mi nem túl tág akolunkban eleve van egy kerítés húzva, és el vannak különítve a fekete birkák. Ők olyan szerepet kaptak a nyájban, ami önmagában elég furcsa, és csak nagyon különleges juhászoknál működik a dolog. Ők messze több táplálékot, törődést és egyéb juttatásokat kapnak, csak azért, hogy akolon belül kordában tartsák a birkákat. Miért? Mert nem hisznek a juhászkutyáknak sem; ráadásul a juhászkutyák ösztönből cselekszenek, de a fekete birkák érdekből. És valahol, valamikor, valaki hagyta, hogy a fekete birka ne különlegesség legyen, hanem az álcázott belső birka. Az, aki úgy tesz, mintha a többiekkel lenne, de titokban, a háttérben nem béget, hanem ugat és terel. És bármennyire hihetetlen is ez, de ez is magyar népi hagyomány. Úgy élünk vele együtt, mint a kilégzés-belégzés mantrával, amit számos honfitársunk azonnal felkeléskor elkezd mantrázni, és retteg az éjszakáktól, mert mi van, ha álmában egy belégzés után hat kilégzést mond véletlenül.
De engedjük el ezt az amúgy is szar mesét, és beszéljünk a valóságról! Arról a zseniálisan kitalált választási propagandagépezetről, ahol a Bélák meg az Évák nem újságírók, így aztán nem is vonhatók ebbéli mivoltukban felelősségre. Ők a véleményvezér influenszerek, akik – ne legyünk szégyenlősek: pénzért – azt mondják, amit a szájukba adnak. Mondjuk van köztük több, aki ezt meggyőződésből teszi, de ugye nincs az a kis pénz, ami nem jön jól.
A rendszer arra épül, hogy véleményszabadság, véleményvezér, és a felelősség csupán annyi, hogy helyreigazítási pert nem, csak személyiségi jogi pert lehet indítani ellenük, ha valótlanságot állítanak. A valótlanság állítása és/vagy a csúsztatás pedig egyes véleményvezéreknek olyan zseniálisan megy, hogy komoly rajongótáboruk alakult ki a palóc ízes tájszólás és a V8-as motor mellé. De ne legyünk elfogultak – és mert nagyobb a merítés is –, van itt azért influenszer bőven, aki lepkefingnyi a derék palóc ember mellett, mégis csak otromba propagandából milliós fizetéseket – elnézést, támogatásokat – visz haza. Miért a pontosítás? Javaslom elolvasni az ide vonatkozó NAV-állásfoglalást, mert Magyarországon nem volt, nincs és nem is lesz olyan, hogy nincs kiskapu. Bár igyekeznek őket bezárni, mert egyes birkák ezeken kiosonva olyan helyen és olyat bégetnek, amit nagyon nem kellene.
De a lényeg: Zseniális!
Azaz lehet akár a legocsmányabb kommunikációt folytatni, akkor sem lesz bajod, mert ki megy bele egy személyiségi jogi perbe – főleg, ha közszereplő vagy? Éppen ezért lehet tolni a hányingerküszöbig a kreténséget mindenféle felelősségre vonás nélkül. De ez nem baj. Elvégre véleményszabadság van. A baj ott kezdődik, hogy az influenszerek – és ezt sokan nem tudják – nem kötelesek betartani a klasszikus újságírói etikai kódexeket, így aztán még jobban manipulálhatók, mint általában ma egy közepesnél szarabb magyar újságíró – ha egyáltalán még létezik ez a szakma a maga valódiságában és értékrendjében, a maga értékeivel.
Igen, ne kerekedjen ki a szemed. A véleményvezérek ma Magyarországon kőkeményen meg vannak fizetve. Igaz ugyan, hogy a jó részük meggyőződése is az, amit mond és amiért pénzt kap, de – ahogy ez már lenni szokott – vannak páran, akiknek patikamérlegen van kiszámolva a szótagszám a bevételhez. Igaz, ennek ára van!
Az influenszerek, főleg a politikai influenszerek, komolyan megfizetett „véleményvezérek”, akik fölött még komolyabban megfizetett pásztorok állnak, és minden botlást azonnal próbálnak megtorolni, és visszaterelni az eltévedt birkát a nyájba. Ami amúgy „normális”, hiszen ki akar itt anarchiát? A nem normális dolog az, hogy a pásztorok általában a földesúr vagy egyenesen az ispán rokonságából kerülnek ki. Ők azok, akiket a Jóisten túl sok agykapacitással nem, de ezt ellentételezendő pofátlansággal, irigységgel és – ami a legfontosabb – megfelelési kényszerrel áldott meg. Ők a műanyagdzsentrik és a családtagjaik. Egyetlen „értékük” van: a helyezkedés képessége. De még mielőtt pálcát törnénk fölöttük, és komoly rendszerkritikát fogalmaznánk meg, a helyzet az, hogy ez is a szocializmusból hozott szocializáció része. Nem valami új dolog.
Valójában a helyzet az, hogy 2026 tavasza nagyon hasonlít a nyolcvanas évek tavaszaira. Egyetlen feltűnő különbség van. Akkor nem tudtuk, hogy ennyi birka hülye van az országban, mert nem volt feltűnő a mi kis mikrotársadalmunkban az az egy-egy különc, akit amúgy is szégyellt a család és igyekezett eldugni. Mára ez megfordult. A közösségi média egyik csodája, hogy név szerint is megismerheted a hülyét, ő pedig még büszke is rá.
Statisztikai kitekintés a funkcionális analfabetizmusról
Magyarországon a funkcionális analfabéták aránya évtizedek óta súlyos strukturális probléma, de a pontos szám meghatározása attól függ, mit tekintünk mérésnek: az iskolai végzettséget vagy a tényleges készségeket. Íme a legfrissebb és leghitelesebb adatok:
PIAAC-vizsgálat (2023): A magyar felnőtt lakosság (16–65 év közöttiek) kb. 25–30%-a rendelkezik nagyon alacsony szövegértési készséggel. Ez nagyjából 2-2,5 millió embert jelent, akik nem tudnak egy összetettebb szövegből összefüggéseket felismerni.
PISA-mérés (2022): A 15 éves magyar diákok 26%-a nem éri el a mindennapi élethez szükséges funkcionális alapszintet szövegértésben. Ez sajnos romló tendenciát mutat az elmúlt 10-15 évben.
De térjünk vissza a modern kori nagy magyar kitalációra, a műanyagdzsentrik világához. Ők a rendszer láthatatlan kiszolgálói. Ők azok, akik a legnagyobb károkat okozzák. Nem azért, mert lopják a birkát, vagy nem adnak enni a pásztorkutyáknak. Azért, mert az ostoba tudatlanságuk is csak addig terjed, hogy az intézői pozíciójukat meg tudják tartani, és képesek legyenek magukban arra az önigazolásra, hogy ők már valójában nemesek – csak még hűségesebben kell szolgálniuk, hogy a cselédlakból elkerülve beköltözhessenek a kastély egy elhanyagolt szobájába, ahol ugyan még a folyosón van a WC meg a fürdő, de a kilátás már nem az akolra néz.
Tetszik, nem tetszik, ez a mai Magyarország. Megfizetett intézők világa, akik megfelelési kényszerből terelik a nyájat, és nem érdekli őket más, csak a saját boldogulásuk. A hazudozást pedig igen magas szintre fejlesztették, mert az védi meg őket attól, hogy ne lincseljék meg őket.
Ugyanebből a közegből ment el egy intéző a nagyságos urakhoz, hogy ő is nagyságos úr akar lenni. Kiröhögték. De vannak olyan intézők, akik sértődékenyek, és odaszarnak, ahonnan esznek. Ez az akolban ugyanis napi rutin, azaz nem okoz túl nagy erkölcsi aggályt – már ha egyáltalán tisztában vannak az erkölcs mint szó jelentőségével. És aggályok nélkül, a hazugság egy életen át gyakorolt rutinjával hirtelen és gyorsan lehet ám valaki az akol királya. Elsőre nyilván a fekete birkák kapják fel a fejüket, hogy na, lehet, új akolt is kapunk, ha a műanyagdzsentriből kisnemes lesz; aztán az akol egy jelentős része is reménykedni fog, hogy lehet, nem csak tavasszal fogják ezután kiganézni az akolt, ami nekünk jó.
Most tehát mindenki az új kisnemesre figyel, aki ugyanabból a cselédlakból jött, ugyanazokat a reflexeket tanulta, és ugyanazt a nyelvet beszéli, mint akiket le akar váltani. De dacból, sértődöttségből, ostobaságból és még ki tudja, miért, ő azért megígéri, hogy kevesebb lesz a birkanyírás, ám sokkal több ökröt fognak letaglózni, és össznépi sütéseket fognak rendezni. Erre még az ókori Cézár is megnyalná mind a tíz lábujját is.
De a nyáj felejt. Elfelejti, hogy attól, mert egy fekete birka hangosabban béget a többinél, még nem lesz belőle pásztorkutya, pláne nem gondos gazda. Amíg a magyar rögvalóság alapja az irigység és a „nekem is jár a kastélyból egy szoba” mentalitás marad, addig csak a szereplők cserélődnek, a díszlet marad. Az akol marad, a trágyát pedig továbbra is csak tavasszal hordják ki – ha szerencsénk van, és marad még, aki fogja a lapátot.
Mert a legnagyobb bajunk mégsem az, hogy az influenszerek nem újságírók, vagy hogy az intézők nem nemesek. A baj az, hogy ebben az országban már senki nem akar szabad lenni, csak mindenki jobb pozíciót akar a kerítésen belül. És amíg a szabadságunkat aprópénzre és Facebook-lájkokra váltjuk, addig ne csodálkozzunk, ha a sorsunkról nem a józan ész, hanem egy jól megfizetett, műanyagból gyúrt véleményvezér dönt a reggeli kávéja mellett. Az akol pedig csendes. Csak a burkolt hirdetések zúgnak a háttérben. Mert ne szépítsük a dolgot: minden egyes hang egy-egy politikai hirdetés. És mindegy, éppen kiről, miről szól.
Én csak a parasztokon csodálkozom, akik szótlanul állnak a falu szélén, ahonnan a nagyváros sziluettje is látszik, meg az akol bűze is. Néznek csendben. Aztán sercintenek egyet, telibehugyozzák az út menti bokrot, felcihelődnek, hazamennek, és a konyhában vacsora közben, ha megkérdezi az asszony, hogy mi volt ma, két válasz van: „Ugyanaz”, vagy „Ez nem az asszonynép dolga”.
Ez utóbbiban igazuk van. Ez valójában mindenki dolga volna.