Vágyvezérelt valóságKizárnak minket az Unióból / Megvonják az összes pénzt
Az ellenzéki olvasztótégely és a bedobott csontok
A magyar ellenzéki társadalom nagyon vegyes. Már régen nem baloldali értékrendekkel bíró, hanem egy olvasztótégely, benne számos érthető és kínosan nevetséges elmélettel – no és persze ezek okán belső feszültséggel. A kohéziós erő az „Orbán-gyűlölet”, nem pedig a valódi kormányváltás igénye.
Egy ilyen csoportnak nyilván nagyon könnyű odadobni olyan csontokat, amiken elrágódhatnak, hiszen nem a rágódás a lényeg, nem pedig az, ahogy megegyék. Esetünkben megértsék. Ilyen csont a „Kizárnak az Unióból” és „nem adnak pénzt” mantra, ami féligazságokra épül és arra a sejtetésre, hogy az ellenzéki vezető ezt gyorsan elintézi, csak egy kis szuverenitásról kell lemondanunk. Az ellenzéki választó pedig nagyon szívesen lemondana egy kis szuverenitásról, mert azt hiszi, hogy az az Európai Ügyészség beengedését jelenti csak, ami által Orbán és társai börtönbe kerülnének.
Na, ennél nagyobbat nem is tévedhetnek.
Az „osztályfőnök” mítosza és a jogi realitás
Az van, hogy valami teljesen érthetetlen oknál fogva van az a hit, hogy az Európai Unió egyfajta „osztályfőnök”, aki ha elég rosszak vagyunk, kicsap az iskolából. És hogy valójában az Unió valamiféle nagyon erős szervezet, ami mindenre is képes. És egyedül ő állíthatja meg Orbánt. Pedig ha valami, akkor pont az Unió a maffiaállam. De ezt majd máskor beszéljük meg.
Most arról van szó, hogy ki lehet-e zárni egy tagállamot az Unióból. A válasz egyértelmű: Nem. De! Elvileg politikai alapon forrásokat sem lehet elvonni, és látjuk, hogy de.
A tények ettől még tények: Az EU-nak nincs jogi mechanizmusa egy tagállam kényszerű kizárására. Csak az 50. cikkely szerinti önkéntes kilépés létezik. A 7. cikkely szerinti eljárás mítosza: Mit jelent valójában a szavazati jog felfüggesztése? (Hosszú, szinte kivitelezhetetlen folyamat, nem egyenlő a kizárással).
Az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelye az egyik legtöbbet hivatkozott, ugyanakkor leginkább félreértett jogi mechanizmus az uniós politikai vitákban. A közbeszédben gyakran jelenik meg úgy, mint egyfajta „atombomba”, amelynek végén egy tagállamot „kizárnak az Unióból”, vagy „elveszik a tagságát”. Ez azonban jogilag pontatlan, politikailag leegyszerűsítő, és alkalmas a szándékos félrevezetésre is.
A 7. cikkely nem a kizárásról szól, és nem is vezethet automatikusan ahhoz. Az Európai Unió alapszerződése nem tartalmaz kizárási mechanizmust tagállamokkal szemben. Egyetlen ország sem „dobható ki” az EU-ból jogi úton, legfeljebb saját döntése alapján léphet ki – ahogy azt az Egyesült Királyság példája mutatta. A 7. cikkely célja ennél sokkal szűkebb és technikaibb: az uniós alapértékek súlyos és tartós megsértésének kezelése, elsősorban politikai nyomásgyakorlás eszközeivel.
Mit tartalmaz valójában a 7. cikkely?
A mechanizmus három, egymástól jól elkülönülő szakaszból áll:
Az első szakasz egy megelőző eljárás, amely kimondja, hogy fennáll az uniós alapértékek megsértésének egyértelmű kockázata. Ez politikai figyelmeztetés, nem szankció. Már itt is rendkívül magas döntési küszöb van: a Tanács négyötödös többsége szükséges, és az érintett államot végig megilleti a meghallgatás joga.
A második szakasz az, amelyben a Tanács – egyhangú döntéssel, az érintett ország kivételével – megállapíthatja az alapértékek súlyos és tartós megsértésének tényét. Ez a pont a folyamat valódi „szűk keresztmetszete”: egyetlen tagállam vétója elegendő az eljárás megakasztásához. A gyakorlatban ez teszi a mechanizmust rendkívül nehezen végigvihetővé.
A harmadik szakaszban, és csak ezután, lehet szankciókat alkalmazni. Ezek közül a legsúlyosabb a Tanácsban való szavazati jog felfüggesztése. Fontos hangsúlyozni: ez nem jelenti a tagság megszűnését, nem érinti automatikusan az uniós forrásokhoz való hozzáférést, és nem fosztja meg az országot a belső piacból fakadó jogoktól.
Ez, mint ismert, részben megtörtént országunkkal. Az EU szervezetei, pofán köpve saját szabályaikat, évek óta politikai nyomásgyakorlásra használják a 7. cikkelyt, és arra hivatkozva forrásokat tartanak vissza, illetve büntetéseket szabnak ki. Ennek egyáltalán nem titkolt célja, hogy a jelenlegi magyar kormány, de főleg Orbán Viktor megbukjon. Az oka pedig Orbán politikájának elrejtése, ugyanis jelenleg Orbán talán az egyik legbefolyásosabb európai vezető.
Bármennyire is röhög fel ezen egy ellenzéki olvasó, ettől még így van. Orbán jó kapcsolatokat ápol az USA, Oroszország, Kína legfelsőbb vezetőivel és az EU országok egy részének vezetői is mellette állnak. Akik meg akarják buktatni, egyszerűen félnek tőle. Nem mint embertől, hanem attól, amit képvisel, és ami kirívó ellentéte annak, amit az EU vezetői el akarnak érni. Magyarán a szuverén államok közössége helyett egy Európai Egyesült Államok egy központi vezetéssel, ahol gyakorlatilag beindulhatna a teljes és gátlástalan szabadrablás. Nem mintha ez ma nem lenne tetten érhető Ukrajnával kapcsolatban, de az egy másik mese.
A pénz útja
Az EU nem veheti el az összes forrást. Vannak közvetlen források és olyan keretek, amikhez a kormányzati vitáktól függetlenül hozzáfér az ország. Ez tény. Azaz bár sokan azt hiszik, hogy jelenleg az EU nem ad forrásokat, ez egyáltalán nem igaz. Ha nem kapnánk semmit, Orbán már régen átvitte volna a HUXIT-ot a parlamenten.
Valójában Magyarország két okból tagja még az EU-nak. Az egyik a még hozzáférhető források megszerzése, a másik pedig, hogy Orbán várja azt a nyugat-európai politikai fordulatot, amikor a francia és a német állam jelenlegi vezetői helyett egy jobboldali vezetés lép életbe. És erre nem sokat kell várni. Ha ehhez még Olaszország is csatlakozik, akkor bizony már egy olyan politikai befolyásról beszélünk, ahol – ahogy azt már írtuk – jelenleg Orbán a legbefolyásosabb játékos ezen a végtelennek tűnő szimultán sakkpartin.
Az a narratíva, amely szerint az Európai Uniónak érdeke lenne egy tagállam – jelen esetben Magyarország – gazdasági összeomlása, gazdaságilag irracionális, politikailag kontraproduktív és intézményileg is értelmezhetetlen. Az EU működésének logikája nem büntető-, hanem rendszerstabilizáló logika. Ebből következően a magyar gazdaság teljes összeomlása nem eszköz, hanem kockázat lenne az Unió számára.
Az EU-nak nem érdeke és nem célja a magyar gazdaság teljes összeomlása, mert az:
saját gazdasági érdekeit sértené,
pénzügyi instabilitást importálna,
politikailag visszaütne,
az integráció egészét gyengítené.
A konfliktus nem „pusztítási”, hanem kontroll- és befolyásolási konfliktus. Aki ezt összeomlásként értelmezi, az vagy félreérti az EU működésének alaplogikáját, vagy tudatosan dramatizál egy valójában kölcsönös függőségekre épülő rendszert.
A szuverenitás-dilemma: Olcsóbb-e engedni?
Magyar Péter egyik gyakran hivatkozott állítása szerint bizonyos uniós forrásokért cserbe elfogadható lenne „kisebb”, technikai jellegű szuverenitás-korlátozás. A megfogalmazás politikailag ügyes, de koncepcionálisan problematikus. A kérdés ugyanis nem az, hogy mennyit ad fel egy állam, hanem az, hogy elvileg elfogadható-e a szuverenitás pénzügyi alku tárgyává tétele.
A szuverenitás nem mennyiségi, hanem minőségi kategória. Nem úgy működik, mint egy költségvetési tétel, amelyből lehet kevesebbet vagy többet vállalni. A hasonlat – bármennyire provokatív – pontos: a szuverenitás olyan, mint a terhesség. Vagy fennáll, vagy nem. Nincs „kicsit szuverén” állam, legfeljebb olyan, amely bizonyos döntéseket önként delegál, és olyan, amely külső feltételekhez kötve mond le róluk. A kettő között jogilag és politikailag is éles a különbség.
A brüsszeli elvárások teljesítése önmagában nem probléma – minden tagság kötelezettségekkel jár. A probléma ott kezdődik, amikor ezek az elvárások nem normatív szabályokként, hanem eseti alku tárgyaként jelennek meg. Onnantól nem partnerségről, hanem feltételes engedelmességről beszélünk.
Miért akarja elhinni a választó a legrosszabbat?
Béla és Éva Magyarországon a pesszimizmus gyermeke. Lassan öt évtizede a Bélák és az Évák abban nőnek fel, hogy itt minden rossz. És mára ez olyan mélyen beleivódott a középosztályba, hogy a „mindenszarizmus” valójában egy politikai hitvallás. Márpedig a középréteg az, aki a szavazásokat eldönti. És ne titkoljuk, a Fidesz-szavazók is sokszor kimondják, hogy itt minden is szar, maximum finomabban fogalmaznak, miszerint lehetne jobb is.
Ez a „mindenszarizmus” ráadásul egy olyan rétegtől jön, akik nem élnek rosszul, és kb. soha nem láttak valódi nyomortelepet Borsodban. És azt vizionálják, hogy amúgy azok tömegével léteznek még akkor is, ha azt ők nem látták, miközben utaznak a horvát tengerpartra.
Azt hiszi, hogy neki járna hetente kétszer a lottó ötös és azt tőle ellopják és odaadják a Mészárosnak, aki meg az Orbán embere, azaz kvázi Orbáné a mesés vagyon. Annyiszor hallotta már ezt a maszlagot, hogy tényleg hisz benne. Azaz nem azzal van a baja, hogy ő konkrétan éhezik, hanem azzal, hogy ő évente ha kétszer megy nyaralni, az ahhoz képest nagyon kevés, hogy neki – szerinte – a Bora Borán kellene home office-ból dolgoznia, amit az állam fizet. És mert nem kapja meg, ezt elhiszi a legrosszabbat is.
Pedig csak nagyon is meg van vezetve. Elhitették vele, hogy a jogok – innen jön az, hogy neki jár – előrébb vannak, mint a kötelességek. Pedig ez minden társadalomban fordítva van. A társadalmi kötelezettségvállalásból adódnak a jogaid. Ha a társadalom szabályait nem fogadod el, akkor a jogaid is korlátozva lesznek. Ez kb. az ősközösségtől így működik és soha nem fog máshogyan, ugyanis egymásra vagyunk utalva. Ezt kellene megérteni.
És ez igaz az EU-ra is. Ha a kötelezettségeinket vállaljuk és megtesszük, akkor járnak a jogaink is. De! Fontos ebben a kitételben, hogy az ésszerű kötelességekről van szó. Ami egy nemzet érdekeivel ellentétes, az nemcsak megtagadható, hanem meg is kell tagadni! Még akkor is, ha nagy zajt csapnak körülötte és azzal a hazugsággal álnak elő, hogy kizárnak az Unióból, vagy elvonják az összes pénzt.
Ezt egyszerűen nem lehet megtenni. Ezt kéne megérteni!